Mikus 110

Kiállítás Mikus Gyula születésének 110. évfordulójára 2015. október 17 - november 29. között

A balatoni táj, a hatalmas tó tükre, a Badacsony, Szent György hegy, Szigliget, Csobánc, Gúlács szeszélyesen táncoló vulkanikus vonulata olyan, mint a legfinomabb, tüzes bor. Aki megkóstolja, kéri a következő kupát, meg is ittasodik tőle, de édes részegsége nem múlik el másnapra. Így volt számos festőnk is, akik, megittasodva a látványtól, egy életre eljegyezték magukat vele. Ilyen volt Egry József, ilyen Halápy János, és ilyen az éppen száztíz évvel ezelőtt született Mikus Gyula is.

Bár a szegény sorsú zalaszántói tanítónak nem volt módja magasabb művészi iskolázottságot szerezni, őstehetsége minden akadályon átküzdötte magát. Helyzetéből adódóan különösen érzékeny volt az alacsonyabb társadalmi rétegek mindennapi gondjaira. Kérészéletű szobrászi indulása után ez mutatkozik meg a harmincas évek végén festett Halottasmenet és Utolsó kenet című, ragyogó zsánerképein (előbbi 1939-ben, a Műcsarnokban Halmos Izidor Életkép-díjat kapott). Más festményein a nehéz paraszti élet derűsebb pillanatai is megjelentek, ezek egyikén-másikán közel jutott az impresszionista felfogáshoz.
1941-ben Keszthelyre költözött, és itt is lakott 1996-ban bekövetkezett haláláig. Itt vált igazán a Balaton festőjévé, a Szigligeti-öböl szerelmesévé. A tavat ölelő táj képein belső meditációinak médiumává változott. Úgy tartotta, nincs két olyan nap, amelyen a Balaton ugyanazt az arcát mutatná. Ihletője volt a táj, s ihletője az ember is, átható pillantása mindkettő lényegét látta, s olyan szinten tükrözte vissza, amire csak kevesen képesek.
A Balatoni Múzeum a festő születésnapja előtt tiszteleg az annak másnapján, október 17-én nyíló tárlattal, melynek anyagát a múzeum kollekciójából, a hagyatékból és magángyűjteményekből válogattuk össze. Reméljük, képei révén néhány hétre sikerül megidézni Mikus Gyula mindig derűs, az újra nyitott szellemiségét, és megörvendeztetni általa látogatóinkat.

Dr. Kostyál László