November 1. mindenszentek ünnepe

Szeretteim Krisztusban!

 

                A szentek, akiknek ünnepét üljük ma, nem csak az Egyház által kanonizált szentek, akikről megemlékezünk a liturgikus naptárainkban. Ők mindazok az üdvözültek, akik az égi Egyházat alkotják, akiket gyakran illetünk az győzelmes Egyház elnevezéssel. Az első olvasmány azt említi: „ akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott” (Jel 7,9). Ez az ünnep  mégsem válhat egyszerű ünneppé  vagy segítségkéréssé. Szent Bernát a szentekről azt mondja: „Ne legyünk restek utánozni azokat, akiket örömmel ünnepelünk.” Ez tehát most nagyszerű alkalom arra, hogy elgondolkozzunk minden keresztény embernek az életszentségre való meghívásán. Szent Péter apostol első levelében azt olvassuk: „egész életmódotokban szentek legyetek, mert írva van: Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (1Pt 1.15-16).

       Az első dolog, amit tennünk kell, ha a szentté válásunkról beszélünk, az az, hogy megszabaduljuk a félelmeinktől, amelyek hibáinkból és azokból a téves elképzeléseinkből fakadnak, amelyeket magunk képzelünk magunknak. A szentség indítéka Istenben válik világossá, aki maga a szentség. Izaiás próféta Istent egyenesen „Izrael Szentjének” nevezi. „Szent, Szent, Szent – Qadoshanak , Qadosh, Qadosh (Iz 6,3) – kiáltanak az angyalok Izaiás meghívásának pillanatában. Isten szentségében egészen más, mint amit az ember valaha is képes elképzelni, kifejezni vagy leírni Róla. A filozófia kifejezése szerint: felette áll minden emberi kategóriának. Isten mégis elvárja tőlünk, hogy lépjünk be az életszentségnek ebbe a kategóriájába. Lépjünk át a pillanatból – a profánból - a szent valóságba, a sacrum-ba. A profán világ halálával a sacrum-ba történő belépésről gyakran ír Szent Pál, amikor a megkereszteltekről úgy ír, mint „szentségre hívottakról”, vagy egyszerűen: „szentekről”.  Magát az életszentséget  a Keresztség szentségével kapjuk, mint Isten különleges ajándékát, a Teljes Szentháromság művét bennünk. Két úton juthatunk a szentségbe, amelyet Krisztus ad nekünk. Az első küzülük: „részesedni”, a másik „követni őt”.  Mit jelent az, részesedni? Krisztus életével, kereszthalálával megszentelt minden emberi életet. Ezért az Ő szentsége a mi szentségünk is. Bátor tett az is, amit Szent Bernát tett, amikor így kiáltott Hozzá: „Ami belőlem hiányzik Krisztus mellett kiegészül.” A másik út, amely a szentségre visz, az Jézus követése, nemcsak szavakkal, hanem minden tettünkkel is. A szentség, mint életlehetőség teljességében Krisztusban bontakozott ki. Mi a szentségnek ezen az útján főleg Isten kegyelméből és a magunk elkötelezettségéből tudunk végigmenni. A szentség nem valami vállainkra dobott teher, hanem mindenekelőtt megtiszteltetés, ajándék, a legmagasabb elismerés. Természetesen kötelesség is, amely a mi arisztokratikus elhivatottságunkból ered, hiszen Isten gyermekei vagyunk. A nemesség kötelez! A szentség életünkben azért fontos, hogy megvalósíthassuk küldetésünket: „Isten képére és hasonlatosságára” vagyunk teremtve (vö.: Rom 1,26). Ha minket szentségre hívtak, világos, hogy akkor leszünk igazi, valóságos emberek, mivel szentek leszünk. Ellenkező esetben elveszünk. A szent ellentéte nem a bűnös ember, hanem a vesztes, elveszett  ember. Leon Bloy azt mondta: „a világon csak egy ok lehet a szomorúságra: a szentek hiánya.”  Kalkuttai Teréz anyát egyszer megkérdezte egy ujságíró, milyen érzés, hogy az egész világ szentnek nevezi. Azt válaszolta: „ szentté lenni nem luxus, hanem feltétlen kötelesség.” B. Pascal megfogalmazta a kereszténység valóságos lényegét, amikor azt mondta: „Egy embert szentté tenni, ahhoz kegyelem kell; aki kétségbevonja ezt, az nem tudja,  mit jelent a szentség, és nem tudja, mi az ember” (Pascal: Gondolatok, 654.).

 

AMEN

 

                                                                   Pável atya

 

Hivatkozás: Pável atya