Ruzsics Ferenc polgármester beszéde a kommunizmus áldozataiért tartott megemlékezésen Keszthelyen

Tisztelt egyházi és világi Méltóságok! Kedves Emlékezők! 

 

             Elapadhatatlan könnyek, dermesztő rettenet, elfojtott suttogás, szabadságért való utolsó kiáltás, jogtipró ítélet, kitelepítés, lelki terror, éhhalál, gyáva kivégzés, megalázó elföldelés, nemzedékeken át megélt szenvedés és rettenet, sorolhatnám még. 

            Ez a kommunizmus. Ez az az ideológia, amit oly sokan emeltek és emelnek ma is fennkölt magaslatokba. Ez az, amit Marx és Engels megálmodott, Lenin-úgymond tökéletesített, majd átadott a köztörvényes grúz bűnözőből a Szovjetunió első emberévé, s egyben a legnagyobb tömeggyilkosává, lett Sztálinnak. Ez az, ami több mint százmillió halált s mérhetetlen kínt hozott a világnak. 

                    E rémeszme áldozataira emlékezünk ma, mert emlékeznünk, emlékeztetnünk kell! Történelemórákon a rendszerváltásig úgy tanították az első világháborút közvetlenül követő magyarországi eseményeket, hogy őszirózsás forradalom, meg a dicsőséges 133 nap. Mi is történt? Leszerelték a honvédséget, kikiáltották a tanácsköztársaságot. Ezek súlyosan közrejátszottak a megbocsáthatatlan és egyben elkerülhetetlen trianoni békediktátum bekövetkeztéhez. Ám előbb Magyarország a kommunizmus mocsarába jutott. A hatalomra került Kun Bélák, Szamuely Tiborok irtózatos rombolásba, öldöklésbe kezdtek. Aki nem ismerné a Lenin-fiúk rémtetteit, annak ajánlom figyelmébe Szamuely mondatait:

                   „ A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér-acél: erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog bennünket tenni a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!” 

                  A mi iskolás könyvünkben nem ez volt leírva, hanem fénykép mutatta azon gyermekek örömét, akiket a Balatonra hoztak nyaralni. Ez a hazugság, mai szóhasználattal élve csúsztatás, is a kommunizmus jellemzője volt, és maradt a mai napig. 

                 A második világháborús, egész nemzetet sújtó  szenvedés után jött egy újabb kommunista vívmány, a kékcédulás választás, mely emberek meghurcolását, halálát is okozva döntötte újabb romlásba hazánkat. Jellemző Rákosi-mondatot is ajánlok mindannyiuk figyelmébe, miszerint: „nem azokkal van bajunk, akik nyilasokból kommunisták lettek, hanem azokkal, akik nem voltak nyilasok, de kommunisták sem lettek”. Ezen eseményekre gondolva az egykori tankönyírónak bizonyára lóugrásban fogott a tolla, mert a 47-56 közötti időszak néhány mondata után jött az 56-os „ellenforradalom” taglalása. Szót sem vesztegetve holmi szabadságról, rögvest olvashattunk a három és öt éves tervek sikereiről, hazánkról mint vas és acél országáról. Valamint sokat megtudhattunk Kádár János és választottjai kiváló, no, nem magyarságáról, mert az hátha megbántja a szomszéd népeket, hanem internacionalizmusáról. Nem olvashattunk viszont arról, hogy akik az ország irányítását évtizedekre magukhoz ragadták, kik is voltak. Nem megbántva a kétkezi munkájukat akkor is, most is becsületesen végzőket, engedjenek meg egy rövid felsorolást:

                   Ha a hírek igazak: Kádár (Csermanek) János írógépműszerészből élet és halál ura lett, helyettese, Apró (Klein) Antal szobafestő. Aczél György (Appel Henrik) munkáshivatását cserélte magas kulturális posztra, Czinege Lajos kovácsból vezérezredes, honvédelmi miniszterré vált. Ha nem is végzettségéhez, de szakmájához mindenképpen a legközelállóbbra változtatta hivatását Dögei Imre, ő földmunkásból földművelési miniszter lett. Folytathatnám a sort, de minek. 

                 Nem olvashattunk viszont a kitelepítésekről, a börtönbe hurcoltakról, a kivégzettekről, a szögesdrótba, kátránypapírba tekert áldozatokról, arccal lefelé való eltemetésükről, jeltelen sírjuk lovakkal való megtaposásáról. Ám sokunk családjában éveken keresztül,még ha gyermekként nem is értettük, de éreztük a tapintható feszültséget, a félelemmel teli bizonytalanságot. A kommunisták uralma alatt a ki-kit súg be országává váltunk. S elkövetkezett a várva várt rendszerváltás. Az elszámoltatás helyett, ki tudja milyen fenyegetés árán, meglett a paktum. Máig kitartó politikai menlevelet kaptak a gazságok elkövetői, s mert mi „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, a mai napig dölyfösen vigyorognak ránk ők és követőik. Megtehetik, kinek jó nyugdíja, kinek zsíros állása van. Nagyapám, amikor csak az anyagmegmaradás elve szóba került, mindig hozzátette: a kommunista sem vész el, csak átalakul. Minadannyian láthatjuk ma is, milyen igaza volt. 

                   Tegnap sok ismerősömnek küldtem sms-t, hogy felhívjam figyelmét a Hóhér, vigyázz!  című film vetítésének idejére. Remélem, sokan látták Wittner Mária szenvedéseit, melyeket még nézni is rettenetes volt, hát még megélni. Én már másodszor nézhettem meg ezt a felkavaró művet, s most is az a rész volt számomra a legmegdöbbentőbb, talán legfájóbb, amikor arról kérdezték a járókelőket, mi jut eszükbe október 23-áról. Az a zavart heherészés, a „majdmindgyárteszembejut” rágózás, az egyszerűen passz-kijelentés mindenkit rá kell, hogy döbbentenie arra, hogy újra nagy a baj. 

              Nem tudom, ma mit írnak a Magyar Bálint és Hiller István elvárásainak megfelelni akaró tankönyvírók 56-os szabadságharcunkról  s következményeiről. 

               Azt viszont most már tudom, ezek a fiatalok nincsenek tisztában azzal, hogy mi és miért is történt 1956 októberében és azt követően a szülőhazájukban. Nem tudják, mert nem ismertették meg velük sem a szüleik, sem a tanáraik. A szavazatuk viszont annyit ér, mint bármelyikünké, megéri hát az abban érdekelteknek őket továbbra is ebben az állapotban tartani. Megéri,hisz belőlük válhatnak azok a hatalom szájaíze szerint viselkedő emberek, akik saját hazájuk dicső korszakainak is hátat fordítanak. Ha meglátnak valamelyikünk szíve felett egy kokárdát, mindjárt „ezmegminekmagyarkodik” kifejezésű sanda arcot vágnak. Nemzeti lobogónkat házunk falán vagy kezünkben szélsőségesen nacionalista megnyilvánulásként ítélik meg. Ha megpillantják a keservet, de egyben oly sok örömöt hírdető Árpád-házi királyaink zászlaját, a jó alaposan beléjük sulykolt „itt vannak a nácik” eszement kiáltás hagyja el szájukat, majd a tanítóikkal együtt azonnali elhatárolódást követelnek. Ám „jólneveltként” arcizmuk sem rándul, ha ma egy országgyűlési képviselő- mondom a nevét is- Havas Szófia kijelenti: 56-ban ellenforradalom volt. 

                 Mi viszont azért vagyunk itt, hogy fejet hajtsunk a kommunizmus áldozatai előtt. Ezzel tartozunk nekik, az üldözötteknek, a megnyomorítottaknak, a kisemmizetteknek, a börtön poklait megjártaknak, a kivégzetteknek, a halálukban is megalázottaknak és hozzátartozóiknak. Emlékezzünk tehát és egyben emlékeztessünk, hogy soha ne lehessen elfeledni, megtagadni: kik, mit és miért tették. 

 

Emlékezzél, ember, porból vagy és porrá leszel!

 

Hivatkozás: Ruzsics Ferenc Keszthely polgármestere