Sarlós Boldogasszony

Július 2-a Sarlós Boldogasszony ünnepe. A sarlós név magyar fejlődésű, csak nálunk használatos szó, mert az ünnep eredeti egyházi elnevezése visitatio, vagyis az áldott állapotban lévő Mária látogatása rokonánál, a szintén gyermeket váró Erzsébetnél, Keresztelő Szt. János édesanyjánál. Ezért Mária a várandós asszonyok, a szegények, a betegek, a bajbajutottak gondviselője, segítője is.

                Úgy mondják, hogy Péter-Pálkor (jún. 29-én) szakad meg a gabona töve, akkor kezdődik a aratás. Ezen a napon a zalai gazdák  a gabonaföldön egy sarkot jelképesen learattak. Ha az aratás kezdete péntekre esett, akkor csütörtökön néhány kévét levágtak, hogy ne a szerencsétlennek tartott pénteki napon kelljen a nagy munkát elkezdeniük.

                      Sarlós Boldogasszony is lehet az aratás kezdete. Ezen a napon vigyáztak arra, hogy se sarlót, se kaszát ne vegyenek a kezükbe, hogy szerencsés legyen az aratásuk. Kenyeret sem süthettek, mert kővé vált. Szentmisét hallgatott a falu népe, s a templom falához támasztotta arató szerszámait, amelyeket a pap a mise végén megáldott. Munkakezdés előtt a gazda fohászkodott, hogy legyen az Isten áldása a munkájukon, majd 3-4 gabonaszállal átkötötte a derekát a derékfájás ellen, és nagy lendülettel az érett gabona közé suhintotta a kaszáját. ( 15-20 éve felelevenítették néhány faluban a régi szokásokat, s a pap a gabonaföldön megáldja az aratóverseny résztvevőit és a szerszámaikat.)

               Az uradalmakban, ahol summások vagy részesaratók dolgoztak, kiment a földre az uraság vagy az intéző, akihez egyik marokszedő odaszaladt, s néhány szál gabonából tekert kötéllel összekötötte a kezét vagy a derekát, egy kis köszöntőt mondott, ezután a gazdának jó erőt, egészséget kívánt, s a megköszöntött ajándékot adott neki.

                    A 16. századig kizárólag sarlóval aratták a gabonát, a kaszát pedig fűkaszálásra használták.   Németalföldön jöttek rá, hogy kaszával gyorsabban lehet aratni, s innét terjedt el a kaszás aratás. Hazánkban is egykettőre tért nyert az új módszer, de még a 20. században is akadtak olyan területek, ahol sarlóval arattak az asszonyok. Mert a sarlós aratás asszonyi munka volt - nem véletlen a Sarlós Boldogasszony név. A kétféle eszközzel való munkát sokáig névvel is megkülönböztették: aratásnak nevezték a sarlós aratást, takarulásnak pedig a kaszás aratást.

                       Aratás végeztével az utolsó kévét föl szokták dobni a levegőbe, ezt hála Isten kévének nevezték, mert örültek, hogy befejezték a nehéz munkát. A kévéket keresztekbe rakták, és az egyvégtében rakott kereszteket kepének nevezték. A keresztforma arra is utal, hogy a gabona - amit életnek is neveztek - Isten ajándéka, hiszen a búzaszemen Krisztus képmása látható.

                        Aratás végeztével az uradalmakban és a nagyobb parasztgazdaságokban különböző formájú szép gabonakoszorút,  aratókoszorút ajándékoztak az uraságnak, ha elégedettek voltak a munkások a koszttal és a bánásmóddal. Szépen felöltözve vonultak a tulajdonos elé, a zalai munkások elénekelték a Himnuszt, és néhány köszöntő szóval átnyújtották neki a koszorút. Zala és Somogy megye nyugati részén koszorú helyett férfikönyök nagyságú, válogatott kalászokból összeállított  s virágkoszorúval átkötött Jézus kévét adtak az uraságnak vagy a nagygazdának, aki az irodájában  illetve a tisztaszobában  függesztette föl, s a nagygazda a következő évi vetőgabona közé morzsolta a kalászok szemeit. Azért tette, mert Bálint Sándor szerint valaha a gabonakoszorú és a Jézus kéve is szentelmény lehetett, s ez által megszentelte a vetőmagot. Az ajándékozás után az uraság vendégül látta az aratókat, és bált rendezett nekik.

                        Amikor még otthonukban haltak meg az emberek, a gyertya, só és a szenteltvíz mellé nyáron három búzakalászt tettek, hogy a pap azzal hintse meg a hosszú útra készülő beteget. A búzaszemen Krisztus arca van. Van-e megnyugtatóbb útitárs?

 

Hivatkozás: Petánovics Katalin